Amikor betöltöttem a 17-et,valami változott bennem.Egészen addig nem érdekeltek a fiúk,nem zavart,hogy mindegyik csak a barátom akar lenni.Tökéletesen boldog voltam attól,hogy velem akarnak lógni,hogy együtt járunk focimeccsekre,kosármeccsekre,koripályára és mindenfelé.Túl jól ismertem őket,így ők szóba sem jöhettek nálam ,mint pasik. Pasit akartam,de azt sem tudtam,hogyan kell megszerezni őket.Azt hiszem szerencsém volt ezzel.Sosem kellett nyomulnom,és nem gyötörtem magam azzal,hogy legyen végre valakim,mert ha nem lesz belehalok. Később valahogy lányok is sodródtak mellém,és lett, aki a barátommá is vált. Némelyik az interneten kereste álmai hercegét,és volt aki nem is kereste,mert úgy érezte hogy már megtalálta. Az internetes pasizás sosem vonzott engem.Nem tettem fel egy ismerkedős oldalra sem magam,valahogy nem sikerült hinnem benne. Viszont a körülöttem lévő csajok belemelegedtek a chatbe és mindenféle számomra személytelen virtuális,azaz lidérc dologba. Külön órarendet vettek,amire felvezették,hogy kivel mikor találkoznak.Sokszor számomra ijesztő volt azt elképzelni,hogy egyik pasi után falják fel a másikat. Viccesebbnél viccesebb sztorikkal álltak elő,egyik pasi után veséztük ki a másikat.Ezek a csajok egy-egy randi alkalmával mindenre odafigyeltek.Mindegyikben volt valami hiba,valami számukra elviselhetetlen. A tökéletest keresték. Azt a férfit, akit ha leírnak,mindig egy nő jut eszembe... Velük ellentétben én nem a mister tökélyt kerestem. Nem kellett az,aki mindent úgy csinált,ahogy én akartam,aki azt evett amit én akartam,akinek mindig az volt a jó,ami nekem. Azon gondolkodtam ilyenkor,hogy neki miért jó ez.Azért mert nincs véleménye vagy mert kerüli a konfliktust? A választ sosem kaptam meg. Valószínűleg azért,mert sosem kérdeztem,helyette inkább szakítottam.